2008. 03. 05. 00:00
Cimkék: olvasás, írás, diszlexia, olvasászavar ,
A cikk értéke:
Lőrik József
Az iskoláskorú gyermekek olvasási teljesítményei az utóbbi évtizedekben a pedagógiai-pszichológiai kutatásokban kitüntetett szerepet töltenek be. A nagy érdeklõdésnek számos oka van: az olvasásnak az ismeretszerzésben betöltött különösen fontos szerepe; egyre többen nem képesek idõben, az iskoláskor kezdetén elsajátítani az olvasást; a funkcionális analfabéták száma világszerte - köztük a gazdaságilag fejlett országokban is - nõ.
Elsõsorban akkor fordul a figyelem (nemcsak a szakembereké) az olvasás felé, ha egy-egy korosztály olvasásában nehézségek mutatkoznak. Ennek lehettünk tanúi, amikor nemzetközi összehasonlító vizsgálatok a magyar gyermekek elmaradását tükrözõ adatokat közöltek, például a PISA- és a PIRLS-vizsgálat eredményeirõl (pl. Vári P. - Balázsi I. - Bánfi I. - Szabó A. - Szabó V. L.és mtsai 2003)
De van egy másik típusú - a fentiekkel szorosan összefüggõ - érdeklõdés is az olvasás iránt. Ez abból táplálkozik, hogy a tanítók és a szülõk szerint egyre több gyermek nem képes a (fokozott) elvárásoknak megfelelõ (például a kisiskoláskorban megkezdendõ, az idegen nyelv tanulásához is szükséges) szinten olvasni. Az okok keresése közben merül fel a diszlexia problémaköre.
Ilyenkor az a szemlélõ benyomása, hogy a diszlexia elnevezés nem más, mint takaró. Az olvasási nehézségek úgy jelennek meg, mint amelyekrõl senki sem tehet: sem a szülõ, sem a tanító, sem pedig a gyermek, hiszen egy rejtélyes kórról, a diszlexiáról van szó, az szedi áldozatait. Ha objektívek akarunk lenni, utalni kell arra - amint azt G. Peuser és S. Winter (2000) lexikonjukban meg is jegyzik a legaszténia címszónál -, hogy újabban a fogalom kiterjesztése figyelhetõ meg. Vagyis hogy a legaszténia fogalmának mindkét külsõ kritériumát (az intelligenciáét és az egyéb iskolai (teljesítményekét) jelenleg inkább az olvasás-helyesírás gyengeségre alkalmazzák.
A szakirodalomban ugyanis az látható, hogy a változatlan elnevezés az 1950-es évektõl napjainkig változó tartalommal telítõdött meg. De nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az eddig különbözõnek tekintett, s eltérõ elnevezéssel illetett jelenségek (legaszténia, olvasás-helyesírás gyengeség, diszlexia) különbözõségével nem mindenki ért egyet. Például egy jelentõs hatású német nyelvû monográfia úgy vélekedik (Az olvasás- és helyesírás helyesírás-gyengeség azonos a legaszténiával?! címû fejezetében), hogy az általa felsorolt tények szerint a legaszténia, a diszlexia, illetve az
olvasás-helyesírás gyengeség szinonimák (Walter, J. 20012, 17). Úgy tûnik tehát, hogy az olvasás és írás zavarai terén paradigmaváltásnak lehetünk tanúi, és ehhez alkalmazkodnunk kell.
...
A teljes cikk letölthető a "Letölthető publikáció(k)" link alatt!
Forrás:
Lőrik József
Gyógypedagógiai Szemle. A Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének Folyóirata. 2006. XXXIV. évf. 3. sz., 177—192., 4. sz. 241—254.
 1
|
Vértesiné Jutka - 2008. 03. 14. 13:47 |
|
|
Gratulálok a cikkhez!
Sajnos a rövidítések, jelölések és utalások közül nehéz kihámozni a lényeget... :-) (Pedig nem is vagyok diszlexiás...) |
||
Kapcsolódó könyv(ek)
|
Tarján Tamás, Pont Kiadó, 2002 |
|
Sike Valéria, vésike, 2006 |
Szemle cikkei cimkék szerint