Lillababa törékeny, szőke kislány volt, egy orvosnő gyermeke, emlékszem, mindig sokat nevetett, de valahogy furcsán. Az egyik dadus folyton vele volt az udvaron, és a körhintát csak nagyon finoman volt szabad löknünk, ha ő is benne ült, nehogy valami baja legyen. Lillababával nem nagyon lehetett játszani, vigyázni kellett rá, nehogy megsérüljön. Akkor, óvodás koromban, nem pontosan értettem, hogy mire ez a nagy kímélet, ha ő is tagja a csoportnak, akkor vegyen részt minden mulatságban. Ma már tudom, hogy Lillababa szellemi fogyatékos volt.Most visszanézve, forradalmi dolognak tűnhet, hogy a hetvenes években egy sérült kisgyereket felvettek az egészséges ovisok közé, bár biztos vagyok benne, hogy forradalomról szó sem volt, a városunkban közismert doktornő jó kapcsolatai révén érte el, hogy Lillababa bekerülhessen az óvodába. És ez, azt hiszem, a lehető legokosabb lépés lett volna tőle, ha egyúttal nem zárta volna védőburokba is a lányát. Tisztán emlékszem, hogy semmiféle negatív érzés nem volt bennem a kislány iránt, bár érzékeltem a furcsa viselkedését. Kifejezetten szerettem volna közelebbről megismerni őt, lehet persze, hogy csak azért találtam érdekesnek, mert nagyon óvták tőlünk. Talán a gyerekek előítéletektől mentes kíváncsisága munkált bennem, és valószínűleg mi, egészséges gyerekek egy nagyszerű esélyt szalasztottunk el arra, hogy igazán megtapasztaljuk a sérült társunkkal való természetes együttlétezést.
A másság elfogadását, a toleranciára nevelést nem lehet elég korán elkezdeni. Hazánkban a gyermekgondozási és oktatási intézményekben nem túlzottan jellemző a fogyatékos gyerekek integrációja, ami egyfelől érthető, hiszen ehhez szükség van a pedagógusok speciális szaktudására, eszközökre, illetve bizonyos esetekben - mozgássérült kicsiknél - fizikai átalakításokat is el kell(ene) végezni az épületekben. Erre pedig nem mindig áll rendelkezésre megfelelő erőforrás. Másfelől viszont ez az a szociális tér, ahol a gyerekek sok időt töltenek, sok új hatás éri őket, így az óvodában-iskolában észrevétlenül tanulhatnák meg a másság elfogadását.
Ezért az élet első éveiben jórészt a szülőkre, a családra hárul az a feladat, hogy a kisgyerekből elfogadó gondolkodású, embertársai másságát tisztelő személyiséget neveljenek. A tolerancia természetesen nemcsak a testi vagy szellemi fogyatékkal élőkre terjed ki, hanem a más nemzetiségű, más bőrszínű vagy más vallású emberekre is. A másság elfogadása azt jelenti, hogy képesek vagyunk tanulni másoktól és tudunk velük együttműködni, mert képesek vagyunk a megértés által áthidalni a köztünk lévő különbségeket. A toleráns ember elutasítja a sztereotípiákat, mert azok semmit sem mondanak az egyénről, ehelyett az egyes ember megismerésére törekszik, ilyen értelemben tehát tolerancia az előítéletek megszüntetése ellen is hat.
Amikor toleránsak vagyunk, akkor úgy bánunk embertársainkkal, ahogyan mi is szeretnénk, hogy mások bánjanak velünk. Kisgyermekektől - életkori sajátosságok miatt - még teljesen normális az önző és nem belátó viselkedés, de az empátia ilyenkor kezd kialakulni bennük, és ez a tolerancia egyik alapja. Az a gyerek, aki meleg, elfogadó, szeretetteljes családban nő fel és megtapasztalja az "ősbizalmat" az édesanyjával való kapcsolatban, az kevéssé valószínű, hogy bántó módon fog társaihoz viszonyulni. Ha képes beleképzelni magát mások helyzetébe, akkor vélhetően toleránsan is fog viselkedni velük.
Mint minden mélyen a személyiségünkben gyökerező viselkedésformát, a toleranciát is szinte észrevétlenül, utánzás útján tanuljuk meg gyermekkorunkban. Már a beszélni nem tudó gyermek is figyeli és utánozza szüleit. A kicsik értékrendje a családjuk értékrendjét és viselkedését tükrözi vissza. A felnőtteknek ügyelniük kell arra, hogy hogyan beszélnek a valamilyen szempontból különböző emberekről. A mások testi fogyatékosságát, bőrszínét, vallását kigúnyoló viccek például ártatlannak tűnhetnek, de beleplántálhatják a gyerek agyába, hogy az ilyen stílus megengedett.
Ugyanakkor viszont érdemes őszintén beszélni a gyerekekkel az emberek különbözőségéről, az ő szintjükön elmagyarázva, hogy miért nem lát valaki vagy miért ül kerekes székben, esetleg miért beszél idegen nyelvet és hord számunkra szokatlan öltözetet. Bátorítsuk arra a kicsiket, hogy játsszanak a tőlük valamilyen szempontból különböző gyerekekkel, bár ez biztosan nem okoz nehézséget, a gyerekek még nyíltan közelednek mindenkihez, ha nem riasztjuk el őket előre. A másság természetességét egyébként a saját családunk példáján is demonstrálhatjuk, különösen, ha több gyerekünk van. Elmondhatjuk a gyerekeknek, hogy bár nagyon sok mindenben különböznek egymástól, mi mégis egyformán és nagyon szeretjük őket, elfogadjuk a személyiségüket, hiszen minden ember értékes.
Forrás:
Császár Tímea
Kistigris Klub
