A kifejezés

Beszédünk érthetőségét, esztétikáját a beszéd "egészét" alakító, gazdagító szünetek, a tagolás, tempóváltások, hangszínváltások, hangmagassági vagy dinamikai fokozások és csökkentések, hangsúlyok és hanglejtések határozzák meg. Ezt a rendszert nevezzük mondat- és szövegfonetikai eszközöknek.

Mondanivalónk mondatokból fölépülő nyelvi-logikai egységekbe rendeződik. Ezekből a kisebb-nagyobb egységekből áll össze a beszédmű. A szóbeli kifejezés egyik fontos eszköze a tagolás. A hangsorokat szünettel választjuk el. A szünetek nem a szavakat választják el egymástól, hanem a gondolatokat. Egy-egy gondolategységen belül a szavakat egymásba fűzve, folyamatosan ejtjük. A szavak egységét a hangsúly jelzi, így szavanként enyhén lüktet a szósor.
A tagolás, a szünet nagyon fontos, de nemcsak szünettel lehet tagolni, hanem hang- illetve, tempóváltással is.

• A hangszín vagy hangminőség a beszédhangnak egyénenként változó jellemző sajátossága. A hangszín változásai fontosak. Világosabb hangszínnel kiemelhetők a fontosabb részletek, a sötétebb hangszínnel háttérbe szoríthatjuk a lényegtelenebb mondanivalót. A világos hangszín kifejezhet örömet, a sötétebb bánatot is.

• A hangmagasság függ a hangszalagok hosszától és feszességétől, és az általuk meghatározott rezgésszámtól. A hosszabb hangszalagok mélyebb, a rövidebbek magasabb hangokat hozhatnak létre. (A férfiak hangszalagja átlagosan 18-29 mm, a nőké 12-20 mm.) Hangszalagjainkat lazíthatjuk vagy feszesebbre húzhatjuk, így akaratlagosan mélyítve, illetve magasítva hangunkat.

• Hangterjedelemnek nevezzük az általunk használt hangmagasságokat - a legfelsőtől a legalsóig.

• A hangfekvés a hangterjedelemnek az a több hangmagasságot is magába foglaló sávja, amelyben beszédünk egységei általában megvalósulnak.

Általában három hangfekvést használunk:

• a középsőt,
• az alsót
• és a felsőt.

Fontos, hogy mindenki olyan hangfekvésben beszéljen, amely leginkább megfelel egyéni hangterjedelmének. Ez a fekvés a középfekvés vagy középhangsáv. Szükség esetén (értelmi vagy érzelmi okokból) ettől eltérhetünk.

• A dallam a magyarban főleg a mondatokhoz kapcsolódik. A mondatok dallamát elsősorban logikai-nyelvi, vagyis értelmi mozzanatok határozzák meg. A dallamnak, illetve módosulásainak értelem-megkülönböztető szerepe is lehet.

• A hangerő is lényeges jellemzője beszédünknek. A beszéd hangereje függ a beszédhelyzettől, a beszélő szándékától és érzelmeitől is. A hangerőt a kiáramló levegő nyomásának növelésével, illetve csökkentésével lehet szabályozni.

• A hangsúly a hangerő növekedésével függ össze, elsődleges funkciója a nyomatékosítás.

Kétféle hangsúlyt különböztetünk meg:

• a mondathangsúlyt, mely a magyarban a mondat értelmével és szerepével függ össze, és ezek függvényében változtatható;
• és a szakaszhangsúlyt, mely a mondatokat alkotó szószerkezeteket fogja egybe, illetve különíti el. A fontosabb hangsúlyozási szabályok közül megemlítjük például az ellentétpárok hangsúlyozását, mondandónk párhuzamos elemeinek kiemelését, illetve a közlés új elemeinek hangsúlyozását.

A hangsúlyozásban többféle hibát követhetünk el: agyonhangsúlyozhatjuk, hangsúlytalanná tehetjük beszédünket, de gyakori a téves hangsúlyozás is. Főleg az utóbbi félreérthetővé teheti mondanivalónkat.
Ezért fontos elmélyedni a szövegben, megkeresni a szólamegységeket, a hangsúlyos szavakat, mondatrészeket, hogy helyes hangsúlyozásunkkal is segítsük az előadott szöveg minél teljesebb megértését.

• A tempó - a beszédsebesség és a ritmus - egyénenként és beszédhelyzetenként eltérő lehet. A tempóváltásnak a beszéd egészén belül fontos szerepe lehet a tagolásban és a kiemelésben. Az indokolatlanul lassú vagy gyors beszédtempó nehezíti a megértést.

• A szünet szintén a beszéd zeneiségét erősíti. Szerepe a beszéd tagolása, gondolati-logikai-nyelvi viszonyainak érzékeltetése.

A tempóváltásokból és a szünetekből áll össze a beszéd sajátos, a beszédhelyzetre jellemző ritmusa, ami nyelvünk szépségének is egyik forrása.

• A ritmus

A magyar artikulációs bázishoz hozzátartozik az időmértékes és a nyomatéki hullámzás. A ritmus nagyon fontos, a színpadi beszéd egyik alapeleme. A ritmustalan beszédben vagy minden szótag rövid lesz -ezt nevezik pattogásnak-, vagy minden szótag hosszú lesz - ez a leptetés. A pattogás a hadarók tulajdonsága, a leptetés főként női beszédmodor, olykor együtt jár az ajkak modoros túlartikulációjával és a hang monotóniájával.

A magyar beszédritmus kettős gyökerű. Egyrészt ékezettől és a mássalhangzók kettőzésétől függően olykor törvényszerűen hosszan ejtjük a hangokat, másrészt az első szótag nyomatéka, és az a törekvés, hogy a szavak hosszúságát, a kiejtés hosszú szavaknál kötelező meggyorsításával időben rövidítjük, majdnem szabályosan dobolhatóvá teszi nyelvünket.

A jó ritmusú beszéd önmagában is gyönyörködtet. Fontos szabály, hogy sem a nyomatéki ritmus (első szótagok hangsúlya), sem az időmértékes szótagejtés nem ölheti meg a sor tartalmát, nem keresztezheti az értelmi hangsúlyt.
A szótagok akkor:

• rövidek:
  • amikor a rövid magánhangzó magában
  • vagy egy rövid mássalhangzóval áll,
• akkor hosszúak:
  • amikor a hosszú magánhangzó magában
  • vagy mássalhangzóval,
  • és rövid magánhangzó két vagy több mássalhangzóval, illetve hosszú
  • mássalhangzóval áll.

Forrás:
Montágh Imre: Nyelvművesség (A beszéd művészete), Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest, 1989.
Montágh Imre: Tiszta beszéd. Beszédtecnikai gyakorlatok. Holnap kiadó. 1999.
Deme László: A beszéd és a nyelv, Tankönykiadó, Budapest, 1984.
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/annus/beszed.htm