A hazai logopédia kialakulása

A hazai logopédia közvetlen előfutárainak egyike a már korábban említett Balassa József volt. Felfogása szerint "az élőbeszéd ügye a magyar iskolák anyanyelvi nevelésében is komoly pártfogókra talált. A népiskolai oktatást irányító utasítások a gyermek természetes szóbeli kifejezési képességének, beszédének fejlesztését is fontos pedagógiai feladatnak jelölik meg."
1886-ban jelent meg "A fonetika elemei különös tekintettel a magyar nyelvre" című műve, mely logopédiai szempontból fontosnak tekinthető, mivel a beszédhibák elnevezései felé fordulása nyomán az idegen nyelvekből átvett és pontatlanul használt logopédiai terminus technikusok területén "rendet" teremtett. Ezt 1900-ban, "A beszédhibák magyar elnevezése" cikkében fejtette ki bővebben. Ő javasolta az addig használatos "beszédfogyatékos" elnevezés helyett a "fogyatékos beszédűek" vagy "hibás beszédűek" kifejezést.

A 19. század végén külföldön a logopédia már számos országban kialakult, vagy kialakulóban volt, és gazdag irodalommal rendelkezett. Ezeket az eredményeket ismerték meg a kor logopédusai tanulmányútjaikon, melyek nagy hatással voltak a hazai beszédgyógyítás fejlődésére.

A legerőteljesebben Albert és Hermann Gutzmann munkássága hatott, de a kor logopédusai ismerték a bécsi (Coën), a lipcsei (Voigt), a hannoveri (Wehrhahn), a párizsi (Chervin), a koppenhágai (Westergaard) és a new yorki (Leigh) intézetekben folyó munkát is. A magyar gyógypedagógia századfordulón kialakult helyzete, eredményei a logopédia kialakulásának, kezdeti fellendülésének egyik döntő táptalaját adták.

Az addig megjelent logopédiai tárgyú könyvek mellett fontos állomás a fejlődéstörténetben, hogy 1885-ben először - majd folyamatosan - publikáltak, például Baranyai Gyula, Vaday József és Tolnai J. Béla logopédiai témájú cikkeket, melyek a Néptanítók Lapjában jelentek meg. Cikkeikben felhívták a figyelmet arra, hogy a beszéd gyógyításával foglalkozó terület elhanyagolt, s javaslatokat tettek a helyzet javítására. 1888-ban jelent meg Baranyai Gyula műve, az első magyar nyelvű logopédiai gyakorlókönyv: "Gyakorlati útmutatás a hebegés leszoktatására - népiskolai tanítók részére", mely Günthner nyomán három fő fejezetet tartalmazott: I. Légző- és hangképző gyakorlatok. II. Mássalhangzók összekötése III. Ütenybeszéd.

A logopédia előfutárainak munkássága, az 1868-as népoktatási törvény, a kiegyezés után az iskolákban előtérbe került anyanyelvi nevelés, a fellendült beszédkutatás, a beszédhibás gyermekek nagy száma, a külföldi minták, a beszédzavarra épülő iskolai nehézségek felismerése, az ebből fakadó társadalmi igény és a gyógypedagógia kedvező helyzete együttesen teremtette meg azt a lehetőséget, hogy a beszédsérültek intézményes ellátása, és a logopédia, mint elméleti és gyakorlati szakterület, a 19. és 20. század fordulóján kialakulhasson.

Forrás:
Wagnerné Hámori Judit: A Fővárosi Beszédjavító Intézet története, in.: 110 év Múlt és jelen a Fővárosi Beszédjavító Intézetben, Budapest, 2004.